Ünnepi köszöntő

Megmondom a frankót! Amikor akaratom ellenére, megkérdezetlenül kiragadtak pocaklakásomból rettenetesen elkeseredtem. Aztán a nagy találkozás után, miután végre "élőben" érezhettem Szüleim simogató kezeit, örömkönnyeik sós ízét és hallhattam lágy, suttogó hangjukat, megnyugodtam és beletörődtem abba, hogy soha többé nem térhetek vissza ötcsillagos lakosztályomba. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy ameddig Anyától és Apától függ, itt kint sokkal jobb dolgom lesz, és mindazt, amit pocaklakásommal együtt elvesztettem Szüleim hatványozottan pótolják. 

Sajnáltam, sirattam, hiányoltam az "úszómedencét", az "ugrókötelet", a sok fincsi kaját és itókát, a dalocskákat, és tessék-lássék, most saját hintám van, úszómedencém is kettő, ahol Szüleim és kiskacsáim társaságában minden este kipihenem a napi fáradalmakat, van kedvenc éttermem, ahol törzshelyemen fogyaszthatom a "testreszabott" bébipapit. Van saját könyvtáram, teniszpályám és tengernyi játékom. Színesek, hangosak és megannyi alakzatúak. 

Vannak barátaim. Kisbabák, kisgyerekek és felnőttek. És van egy szép családom. Anya pocijában kilenc hónapig voltam egyedül. Itt viszont bármit megoszthatok Veletek. Jót, rosszat, szépet és kevésbé szépet, fájdalmat és örömet, boldogságot és szomorúságot...Immár nyolc hónapja. Ezt a legszuperebb pocaklakás sem képes pótolni...