Születésem után hamar kiderült, hogy nem szeretek sokat egy helyben ücsörögni. Szintén hamar felfedeztem azokat a módszereket is melyekkel rávettem Szüleimet arra, hogy minél többet tartsanak ölben. Azt is határozottan nehezteltem, ha velem ölben leültek pár másodpercre, hogy picit kifújhassák magukat. Amint észleltem, hogy kényelmesen "leparkoltak", rögtön fújtam az indulót. Gyerünk! Gyerünk!
A fenti jelenet a minap is lejátszódott, Apa viszont megelégelte akaratos követelőzésemet és miután lábra pattant, a következő párbeszéd zajlott le :
-Hihetetlen! Nem elég, hogy az sem mindegy, hogyan tartsuk ölben ezt a bablibabát, még leülni sem szabad!-csattant fel Apa.
-Ööö...Übü...-mentegetőztem.
-Egyáltalán honnan tudja, hogy leültem?-nézett kérdően Anya irányába, aztán mielőtt bárki is szólhatott volna megválaszolta saját kérdését:
-Jaj! Értem. Távolabb került a plafon...
