A másodikkal sokkal könnyebb

Ha napokra konvertálhatnám Anya Vikikével való várandósága alatt hallott "Majd meglátjátok, a másodikkal sokkal könnyebb lesz!" közhellyé degradált életigazság számát, az óvodai évekről már rég múltidőben beszélnék... 

A vaskos tapasztalatból eredő, megnyugtató szándékú állítást a már két- vagy többgyermekes anyukák, és főleg az apukák, mert ugye ők mindent jobban tudnak?, érvrengeteggel támasztották alá, viszont szinte mindegyikük mellőzte az első gyermek kulcsfontosságú és nélkülözhetetlen szerepét. 

Szülinapi bokréta

Ma boldogan ébredtem. A maga 5:15 percével fiatal volt az még idő, ám nekem már nem volt kedvem tovább aludni, így arra kértem a fateromat, hogy lustizzunk egy kicsit. 

Visszabújtam hát az ágyba, magammal rántottam a félálomban bóbiskoló Apát is, és amíg Ő szabad akaratából (értsd expressz kérésemre) a hátamat súrolta, addig én tudattam vele, hogy ma ajándékot kap, mert szülinapja van.

Három

Csak 10 hónapja ismerem, azóta, hogy nőiesen ugyan, de ajtóstul berontottam élete kapuján és fenekestül felforgattam azt, amit elől-hátul találtam. Türelmesen fogadott, mosolyogva, kedvesen, mint egy igazi úriember(ke).

Kis világa azóta sem olyan, mint amilyennek megismerte, sokkal-sokkal derűsebb, mókásabb, vidámabb, színesebb és szebb, no persze hangosabb is.

Kisszerkesztőségi nagygyűlés

Nemrég - egy kisebb szünet után - újra találkoztunk Annával, naplónk egyik leghűségesebb olvasójával, aki majd mindennap ellátogat virtuális otthonunkba. A szokásos dicséretek mellett, egy kis kritika is érte a ház elejét, amiért mostanság igencsak kevés bejegyzés lát napvilágot. A mai helyzetállapottal mi sem vagyunk maradéktalanul elégedettek, hisz míg korábban egyedül is produktív tudtam lenni, most ketten vagyunk, és mint ilyen, történetekből és képekből dupla az anyagadag. Talán épp ebben rejlik a gubanc is: a bőség zavara, a zavar bősége...

Megmutatjuk, a reggeli agypezsdítő kakaó és anyatej után, hogyan zajlik a szerkesztőségi munkaegyeztetés. Ha valaki felfedezi a képeken a munkát, szóljon!  

Üdvözlet Mosolyországból

Remélem ezek a fotók remekül érzékeltetik a bátyámmal való felhőtlen viszonyomat; lehetnének akár a testvéri szeretet definíciói is, egyenként. Részemről gügyögéssel, Hunika részéről pedig ok-okozati összefüggések végtelen labirintusába "kergetett", érvekkel megspékelt eszmefuttatásokkal tökéletesen megértjük egymást.

Ő magyaráz és mesél, én hallgatom, szívom magamba minden szavát. Éber szemmel követem, minden gesztusát figyelem. Végtelen mosolyommal köszönöm meg törődését és tanításait, és közben fülsiketítő kurjantásokkal, vagy a már létező kettő és fél fogam közt kipréselt halk féligennel és félértelmes hangokkal próbálok dialógust teremteni. Teszem hozzá: sikerrel.

Barátságnál több

Madarat tolláról, embert barátjáról! Az életben igencsak ritkán - és keveseknek - adatik meg az, hogy a sors olyan embereket vezéreljen az útjukba, akikkel kapcsolatban a barát megnevezés túlságosan kevés az emberi kapcsolat valós értékeinek meghatározásához. Ilyen szempontból mi szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hisz van egy-két olyan majd minden generációt átfogó családi barátunk, akiknél az érzelmi mérlegnyelv jócskán a családi irány felé billen.

Cifra palota

Abban a (vasbeton)palotában, ahol egy perpetuum mosolygó, csillagszemű kisbaba tartózkodik, aki ráadásul még kislány is, cifraságból nem lehet és nincs is hiány. Lehet-e ezt tovább fokozni? Naná, hogy lehet!

Mégpedig úgy, hogy a sok nevetés és fogínyvillantás után egy nem-akarok-elaludni-sírásszessziót is beiktatunk a napi programba, aminek az lesz a következménye, hogy Anya rábízza a ringatást Apára a hintára, azaz megpróbálja azt az illúziót kelteni bennem, hogy nem kell még lefeküdnöm akkor, amikor a bátyám még vígan vihorászhat játékai forgatagában. A kép akkor lesz teljes, ha mindezt megcifrázzuk egy aribari gyerekdallal:

Zsanna-manna

Virtuális fotóalbumaink egyikét lapozva jutott eszembe e sztori, és bár nem zsír-új, elmesélem Nektek. Amikor Vikike betegsége kis családunk női ágát néhány napra kórházba kényszerítette, Apával ketten vezettük a háztartást. Teszem hozzá: kifogástalanul.

Természetesen segítségben is volt részünk, és most az alkalmat kihasználva meg is köszönném a családomnak, zenésztársaimnak, a kiadónak, a producernek és Istennek... várj csak!, ez nem a Grammy-gála, szóval köszönet a család minden tagjának, akik önzetlenül álltak az ügyünk mellé.

Felnézek

Életének utolsó éveiben tanultam csak meg édesapámat megölelni. Nyolcéves koromban - mint annyi más fiú - abbahagytam édesapám ölelgetését. "Férfias" akartam lenni. Húsz évig tartott, mire rájöttem: az igazi férfiak ki tudják mutatni érzéseiket. Andrew Matthews

Vasárnapi kvíz

Ki kicsoda? Az első pólón látható "one" felírat, és a másodikra hímzett évszám senkit ne tévesszen meg! Fotózáskor Apa direkt azért öltözött így, hogy összekuszálja a szálakat...

Szerkesztőségi gyűlés

Kistestvérem, Viktória születésekor abban reménykedtem, hogy idővel megoszlanak a naplóvezetési feladatok. Egészen pontosan arra gondoltam, hogy ezután külön-külön számolunk be a napi eseményekről, aztán később, az idő múlásával, amikor lesznek közös testvér-testvér tevékenységeink, együtt meséljük el Nektek a számunkra oly fontos történéseket. A tervem egyelőre azért nem valósulhat meg, mert "szerzőtársam" alvással tölti majd minden idejét, és miközben azt teszi "szerkesztőkollégámra" is ráragasztja az álmosságot. Még szerencse, hogy Superwoman, a fényképészünk, szorgalmasan gyűjti a fotóanyagot...

Kézcsók

Ismeritek a mondást, sokszor egy fotó többet mond ezer szónál. No, a mai képekhez én sem fűznék hozzá semmiféle magasröptű filozófiai gondolatot, úgysem vagyok én egy Dió Dénes... izé Diogenész, annyit azonban hadd mondjak el, hogy nem mindig ilyen idilli kép.

Természetesen szeretem Viktóriát, de kapcsolatunk egyelőre az 50 első randi című filmben látottakhoz hasonló, melyben a főhősnek nap mint nap újra kell hódítania memóriazavarokkal küszködő szíve választottját: döcögősen indul, de folyamatosan javul, majd délutánra, estére eléri a klimaxot.

Édes kék édeskék

Nagyszerűen indult a napom. Leszámítva az otromba paneleket és a még azoknál is rusnyább-rondább betongarázsokat, szobám ablakából utazási prospektusokba illő idill tárult: az a cseppnyi csapadék, ami az elmúlt napokat jellemezte, elég volt ahhoz, hogy a tömbházak között lapuló pázsitot a világ legszebb zöldjére fesse. Csak a sárguló, barnuló és "rozsduló" szomorúfüzek, hatalmas diófa, az akácok és a fel-felélénkülő szél árulkodnak arról, hogy a tavaszias időjárás ellenére nyakunkon az ősz. 

Később a parkban is hasonlóan idilli látvány fogadott: a szivárvány színeiben pompázó bokrok és falevelek csábító táncot lejtettek a déli harangszó súlyos ritmusaira. Hogyan, mivel tudná mindezt tetézni a mindig és mindennel elégedetlen, pontosítok, a maximalista kisember? Ezzel, ni!

Gyerekszájcsokor ismét

Ezerrel lököm a dumát, nyomom a sódert, szájakrobatikám és nyelvtornám pedig olykor egész vicces nyelvi előre- és hátraszaltókat produkál...(folytatás)

-Apa! Apa! 
-Mondjad, Mackó! Mi történt?
-Jön a Mikulás! És, és, és hoz nekem... kúpot!

-Elfáradtál, Mackó?

-Iiigen...

-Na hadd el, ne keseregj! Mindjárt hazaérünk, gyorsan eszünk leveskét és azután alszol egy nagyot.

-Inkább ne feküdjek le... Ma már egyszer felkeltem.

Fejetlenség

Apa elvesztette a fejét, semmisnek nyilvánítja. Hivatalosan meg nem erősített információk szerint az érintett, pontosabban a fejetlen fél határozattan tagadja, hogy a háttérben látható rózsaszínű nyakigcsizma lett volna a szerencsétlen eset okozója.

Ikertornyok

Pont, pont, vesszőcske,
készen van a fejecske,
kicsi nyaka, deszka hasa,
készen van a török basa.

Dolce

Ígéretemhez híven újra jelentkezek egy képeslap hátára firkált, rövid üdvözlettel. Szeretnék gyakrabban küldeni nektek olasz ízeket, de ki gondolta, hogy a szabadsággal ennyi dolog van.

Egyszerűen képtelen vagyok utolérni magamat: a strandolás és a velejárók, a véget nem érő shopingolás, a fagyizások és a miegymások, a felnőttek egész napos lamentálásai után, este hullafáradtan, erőforrásom utolsó cseppjeit kifacsarva zuhanyzok le és ugrok fejest az éjszakai "életbe".

Nem siránkozok...Ci vediamo!

Egymondatos bombahír

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi is legyen a mai naplójegyzet címe? Éremdobás nem jöhetett szóba, mert kettőnél több opcióm is volt. Így beszélünk mi gyerekek? Gyerekszáj? Amilyen a kérdés, olyan a felelet? Gabi? Három a magyar igazság, máj esz? Családkiegészítés? h|e|gy plusz egy, egyenlő négy? A megoldást végül igen erős fantáziám szolgáltatta. Valahogy ekként hathatott ugyanis Apára Anya abbeli bejelentése, hogy...

17:14-kor 1½

Előttem az élet, de már a hátam mögött is.
Vagy az egy fűtőtest?  

Visszatekintő

Az egyik leggyakoribb közhely, amit a felnőttektől hallok az idő múlásával kapcsolatos. Főként olyankor hallom, mostanában elég gyakran teszem hozzá, mikor Szüleim rég nem látott ismerőseikkel találkoznak.

Persze ugyanezt a közhelyt elsüthetném én is, de parancsolok magamnak és nem teszem, a gondolataimat viszont nem tarthatom kordában, így ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy ezeknek az emberek nincs tükrük?   

Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy miből lesz a cserebogár,
fordítsátok meg a képeket.

Miért van az, hogy a felnőttek nem vesznek tudomást az idő múlásáról, vagy inkább nem akarják látni , amikor farkasszemet néznek önmagukkal a tükörben(?), viszont a gyermekek látványa, azok fejlődésének és növekedésének folyamata mindig előhozza belőlük a sóhajt: Hogy telik az idő!