Egy késő tavaszi, kora nyári erdei sétánk közben jutott eszembe Sándor bácsi e remek, dalba öntött versikéje.
A „somfavirág” az óvodai évzáróünnepség repertoárjában is helyet kapott, a rögtönzött próba csak segíthet a produkción...
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet, és minden szót, melyből mesék születnek.
![]() |
Lelkem legmélyén őrzöm a ragyogást, Összevegyítettem ezernyi szépségből, Pirkadatkor a nap bágyadt sugarából, Ívelő szivárvány halovány színéből. |
Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régről nem kelepel
kéményen a gólya.
Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.
Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.
Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák és a varjak.
![]() |
Kattintásra előbújok |