2010. szeptember 23., csütörtök

Könnycseppek

Ma délután, pontban 17 óra 14 perckor hatalmas fény tört be pocaklakásom külső falán és se szó, se beszéd Dr. Bubó Pali mind a 3,350 grammomat kiemelte Anya pocijából. Azért valaki tőlem is megkérdezhette volna, hogy van-e véletlenül egyéb elfoglaltságom. Éppen a medencében ücsörögtem és ezt a fehér mézszerű ragacsot mosogattam magamról, amikor hirtelen kilyukadt a medence fala, kifutott az összes víz és én ott álltam, köldökzsinór a nyakamon, fenekem a nagyvilágnak fordítva. Ki ez a sok ember? Egyszerre mindenkinek fontos lett a fehérség eltüntetése ötvencentis testemről. Dörzsöltek, súroltak, simogattak és húzogattak négy irányba...Én sem maradtam rest. Ordítottam ahogy a torkomon kifért. Fáázook emberek!

Kezek, simogatás...Ez valahonnan ismerős, futott át hirtelen az agyamon...De ez nem Anya. Ez nem Apa. Várj csak! Ők is itt vannak! Érzem. Már nem érdekel hogy levágták "ugrókötelemet". Megnyugszok. Szememből, szívemből eltűnik a pánik, a félelem. Otthon vagyok. Anya mellkasán. Érzem nyugtalan szívét. Forróság önt el. Már nem fázok. Arcomon hatalmas könnycseppek gördülnek alá, pedig már nem sírok. Sikerült! Ennyi ember között is megtaláltam őket. Szüleimet. Ne sírj Anya, ne sírj Apa! Most már itt vagyok és megígérem nektek, örökké vigyázok rátok.

4 megjegyzés:

Andras írta...

ISTEN ÉLTESSEN!!!
NAGYOT NŐJ :)

Puskás írta...

Gyuszika olyan érzelmeket irsz le,hogy az ember böre libabörös lesz.Gratulálok!Isten éltesse sokáig!

Adrienn írta...

Tényleg elsírtam magam én is!!!:((
Isten hozott, idekint!!

Huni baba írta...

Köszönöm Apának, hogy ily csodálatosan "tolmácsolta" érzelmeimet, első érzéseimet a kinti világgal kapcsolatban...