Hóembernek se füle, se farka

Józan ésszel fel nem fogható és a ráció semmiféle eszközével meg nem magyarázható a minden-reggeli óvodai prünnyögésem. A "Mindenütt jó, de legjobb otthon" közhely nem fedi teljesen kavargó keserédes érzelmeim igazságát. És az sem, hogy nem szeretem. Mindenki ezerrel dolgozik azon, hogy zökkenőmentesek legyenek az ott töltött óráim. A Viki-puszi, az anyaintegetés, az Iduka nénizés, a menüolvasás, az ovi-vécézés, és végül a könnyáztatta apaintegetés észrevétlenül a hétköznapok reggeleinek rituáléjává vált.

Mi ez a nagy csend?

Érdekes grafikát találtunk a Facebook-on - hol máshol? -, ami útmutatóul szolgálhat a még tapasztalatlan, folyton válaszokat és megoldásokat kereső, első gyermekes szülőknek. 

Az ábra frappáns magyarázatokkal szolgál azokra az egyáltalán nem mindennapi, de oly áhított szituációkra, amikor síri csend honol a lakásban. Igen ám, de ilyenkor az egészséges kíváncsiság vezérelte, rendkívül leleményes totyogók holtbiztos, hogy nyakig benne vannak valami csínytevésben: falat firkálnak, csokit majszolnak, alszanak - naná!-, megtalálták az anyuka mobilját, a bútorzaton császkálnak-mászkálnak, vagy épp kukáznak. 

De édeske!

Minden héten egy-két nap Nagyéknál vakációzok, hogy ezzel is tehermentesítsem Anyát a délelőtti órákban, amikor Apa munkában van. Igen ám, de a kis hercegnőnket épp az én hiányom zavarja meg annyira, hogy aztán se séta, se evés, se alvás, ergo Anya tehermentesítése sem sikerül úgy, ahogy az tervbe lett véve. Vikike a séta alatt folyton utánam forgatja kicsi fejét, evés közben szintén, keresi a tekintetemet, kutatja a mosolyomat, az elalvás meg azért megy döcögősen, mert ilyenkor zavaró csend honol a lakásban. Mit tesz ilyenkor a porul járt anyuka? Játszani kezd a fényképezőgéppel és készít egy "De édeske!" fotósorozatot a(z egyik) büszkeségéről.

Ahány fotó annyiszor hangzott el a de édeske felkiáltás a számból, még úgy is, hogy Anya a sorozat második felében egy fura effekttel sárgarépaszínűre "festette" a húgomat.

Nem tudja a bálna...

Mi viszont tudatában vagyunk annak, hogy milyen jó a málna, ezért zabáltuk is rendesen, addig, amíg egyetlen sem maradt a bokrokon. 

Aztán következett a meggy, amit a speciel számunkra meghagyott ágról Nóra papája gondosan leszüretelt. Vajon a bálna tudja, hogy a meggy sem piskóta? 

Cifra palota

Abban a (vasbeton)palotában, ahol egy perpetuum mosolygó, csillagszemű kisbaba tartózkodik, aki ráadásul még kislány is, cifraságból nem lehet és nincs is hiány. Lehet-e ezt tovább fokozni? Naná, hogy lehet!

Mégpedig úgy, hogy a sok nevetés és fogínyvillantás után egy nem-akarok-elaludni-sírásszessziót is beiktatunk a napi programba, aminek az lesz a következménye, hogy Anya rábízza a ringatást Apára a hintára, azaz megpróbálja azt az illúziót kelteni bennem, hogy nem kell még lefeküdnöm akkor, amikor a bátyám még vígan vihorászhat játékai forgatagában. A kép akkor lesz teljes, ha mindezt megcifrázzuk egy aribari gyerekdallal:

220 felett...

Elismerem, még nem száguldoztam ilyen hajlobogtató sebességgel, mint ahogy a Neoton pereputty sem; a família tagjai csak hencegnek, vizet prédikálnak: valójában arról dalolnak, hogy még 220 évesen is haknizni fognak svéd popkollégáikat majmoló szerzeményeikkel. "Cirkuszt a pénzért..."

What a Difference a Year Makes! Akkor és most

Tavalyi látogatásunk a kökösi határban természetellenesen lefektetett Natura Porban, izé... Parkban hagyományteremtő volt: idén is ott majálisoztunk, és idén is volt agyvízforraló kánikula, földes por és poros föld, és volt fogadalom, hogy többet oda nem megyünk...

Való igaz, nem sok jobbulást-javulást észleltem a játszótér, a házikók és a létesítmények állapotán, sőt az idő és a tél csikorgó vasfoga talán még meg is sokszorozta a szemnek kevésbé tetszetős vásott, kopott, foszlott és tört nyomokat, viszont az apróbb-nagyobb szépséghibáktól eltekintve, én élveztem a kiruccanást, annál is inkább, mert ezúttal Vikike nemcsak fültanúként, Anya pocijában, hanem szemtanúként is jelen volt.

Író-olvasó találkozó

Egyik kedvenc könyvem a téli ünnepek világát, hangulatát és hagyományait versbe és mesébe öntő, "Csillagporos varázslatok" című bűbájos bűvölet. Az "Elalvás előtti alkudozó" nálunk kötelező olvasmány - kitaláltátok - elalvás előtt, amikor az olvasás mellett ujjainkkal görbítünk és kerekítünk sármányokat, szivárványt, tavacskát és gyöngyházfényű halacskát. Egy másik favorit a "Tésztagyúró mondóka", amit már könyv nélkül is elmondok, ha kell, ha nem, de amikor kell, akkor inkább nem.

Aszongya a mondás, az élet útjai kifürkészhetetlenek. Képzeljétek, kedvenc versikéim szerzője nem más, mint Réka keresztmamám édesapja, Mészely József.

Night Sessions: Dodó Maci

Az alábbi fotósorozat és videó még valamikor Karácsony előtt, mínusz és plusz húszon-valamennyi között készült, de mivel a zene örök így nem veszített az aktualitásából, még akkor sem, ha a képek valamelyikén látható játékmikrofont azóta, Jézuskának hála, egy igazi fosztotta meg a munkájától.

Lassacskán a játékhangszereket igaziak váltsák fel, újak is kerülnek a készletbe, és ha ebben a ritmusban halad a tanulás, a fejlődés, és továbbra is megmarad a zene iránti szeretet, az éneklés, a tánc öröme, a hangszeres élő zene bűvölete majd csak meghozza a szomszédszomorító eredményét. 

Kedves anyám!

Könyvekből és videókból egyre nagyobb, ám emészthető adagokban fogyasztom, habzsolom a furfangos magyar népmeséket, amelyek láthatatlan szárnyakkal vértezik fel az amúgy is határok nélküli vadvirágos mezőkön vágtázó fantáziámat. Álmodtam én már Hamupipőkével, láttam farkast a függöny mögött és muzsikáltam a háromfejű sárkánnyal is, de akárhányszor béhívja a király a szegény hegedűst a palotába, rögvest korrigálom a mesemondót: nem bé, hanem be, te! De nemcsak én vagyok így ezzel, valahányszor tehetik Szüleim is partnerek a mókában.

Népmese-effektus

Vagy mellékhatás...Elég nagy, de emészthető adagokban fogyasztom ugyanis a magyar népmeséket írott-olvasott és vetített formátumokban egyaránt. Szüleim nemrég azon szórakoztak, hogy végre van egy hely a világon, ahol már nincs válság. Pontosan nem tudni hol van ez a hely, tudniillik a furfangos népmesék nem adnak pontos útbaigazítást, csak amolyan ad hoc paraméterekkel szolgálnak: annyi biztos, hogy valahol hetedhét országon túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, az üveghegyen innen vagy túl egy szegény ember, asszony, vagy család él.

Mosolyogva születtem

Egyik kedvenc fotómat Apa készítette a születésem utáni órákban; a kép az Anyával való, első igazi, szülőszobán túli találkozás legeslegelső pillanatát örökíti meg: amint meghallottam az én Édesanyám hangját, rögön kibiggyesztettem lilás árnyalatú arcomra pár órás életem első mosolyát.

A sírást lerendeztük korábban - szem nem maradt szárazon -, és biza most is sírok alkalomadtán, de már csak én egyedül, ám többnyire úgy élem a napjaimat, ahogy születtem: Anya édes hangja most is mosolygásra késztet, Apa pedig egy civilbe öltözött bohóc, úgyhogy...

Akusztikus karaoke

Egy időben a teniszütőre jutott a hálátlan szerep, hogy árnyékként kövessen. Vele feküdtem és keltem, és persze a kettő közt is velem volt. Ketten az etetőszékbe is befértünk valahogy, elvégre neki is meg kellett ízlelni Anya főztjeit. Ha maszatos lett, popsitörlővel tisztogattam: maszatolásban és törölgetésben, a két művelet egy kisgyermek kezében már-már ugyanaz, nagyon otthon vagyok.

Feküdt ő már a pelenkázó magaslatán, úszkált a fürdőkádban, vásárolt, sétált, és képzeljétek még teniszezett is, mindezt az én irányításom alatt. Ezt a szerepet vette át most a gitár.

Táncoltam

Már akkor, amikor hazafele menet az autóban felcsendült ez a dal, na meg akkor is, persze sokkal kiforrottabb és rutinosabb, gondosan koreografált mozdulatokkal, amikor az ülésben nyújtott mutatványon felbuzdulva Szüleim otthon előásták az internetnek nevezett végtelen univerzumból a dal videoklipjét. Táncolj velem Te is!

Mértéktelen ivászat

-Annyi kávét ittam Anya, hogy telis-tele lett a pocim.

-Akkor ne igyál többet, Mókus. Mit tudsz még most is magadba tölteni?

-Sört.

Cápamese

A parton soha nem hordtam pelenkát. Amúgy legtöbbször semmit nem hordtam, ezt azonban képek nélkül is el kell higgyétek nekem, ugyanis már nem vagyok hajlandó ádámkosztümben mutatkozni...

Reggeli után mindig elvégeztem kisebb-nagyobb dolgaimat, úgyhogy Anya bátran adta rám fürdőrucijaim valamelyikét, egy ideig biztos nem állt fenn a veszélye annak, hogy bepiszkolom az Adriai-tenger ezüstpartját, vagy türkizkék vízét. 

Homoklabda

Teljes sokként ért a felfedezés, hogy Anyáék nem pakolták be a teniszütőket a poggyászba. Nem is szalasztottam el egy alkalmat sem, hogy megjegyezzem, itt, Andráséknál nincs teniszütő. Észrevettem ugyanis, hogy ha elég következetes vagyok követelőzéseimmel, a felnőttek folyamatos nyaggatása sikerrel végződik: így volt ez korábban a gitárral is...

Addig, amíg eljutunk végre az Alba Adriatica-i teniszklubba, erre ígéretet kaptam, kipróbálom a parton ütő helyett a homárszitát. De várjunk csak! Mit használunk labda helyett?

Dolce

Ígéretemhez híven újra jelentkezek egy képeslap hátára firkált, rövid üdvözlettel. Szeretnék gyakrabban küldeni nektek olasz ízeket, de ki gondolta, hogy a szabadsággal ennyi dolog van.

Egyszerűen képtelen vagyok utolérni magamat: a strandolás és a velejárók, a véget nem érő shopingolás, a fagyizások és a miegymások, a felnőttek egész napos lamentálásai után, este hullafáradtan, erőforrásom utolsó cseppjeit kifacsarva zuhanyzok le és ugrok fejest az éjszakai "életbe".

Nem siránkozok...Ci vediamo!

gyakorikérdések.huni

Mivel még születésem előtt, a pocaklakás biztosította kényelemből elkezdtem üzengetni a nagyvilágnak, viszonylag korán, és gyakran, de amúgy jogosan, szögezték nekem a firtató kérdést, hogy ki írja a naplóbejegyzéseket(?).

Egy, a nevem fémjelezte blogon, a kérdésre elég egyértelmű a válasz, ezért csak a rend kedvéért teszek közszemlére néhány félreértelmezhetetlen fotót, melyek remélem meggyőzik a kételkedőket.

Ezt jól elgyurcsányozták!

Felnőttektől tudom, hogy Sepsiszentgyörgy jó irányba halad. Amit eddig hallottam és láttam, azt most már lassan felfogom és megértem is.

A város folyamatosan szépül; nemcsak a centrum, hanem a legeldugottabb városrészek is úgy festenek, mint egy örökösen ünneplőbe öltözött királylány, melynek koronaékszere a város szívében levő Erzsébet park.