Egyik kedvenc fotómat Apa készítette a születésem utáni órákban; a kép az Anyával való, első igazi, szülőszobán túli találkozás legeslegelső pillanatát örökíti meg: amint meghallottam az én Édesanyám hangját, rögön kibiggyesztettem lilás árnyalatú arcomra pár órás életem első mosolyát.
A sírást lerendeztük korábban - szem nem maradt szárazon -, és biza most is sírok alkalomadtán, de már csak én egyedül, ám többnyire úgy élem a napjaimat, ahogy születtem: Anya édes hangja most is mosolygásra késztet, Apa pedig egy civilbe öltözött bohóc, úgyhogy...
Vasárnap délelőtt van. Sétálni indulok Apával. Anya most itthon marad: a délutáni zsúr előtti utolsó simításokat végzi. Apa ujját szorongatva és méretemhez igazított lépteit követve felidéztem azokat a pillanatokat, amikor az egyetlen akadály elhárításával, a pocaklakáson innen is összeölelkezhettem Szüleimmel.
Ilyenkor úgy érzem, hogy nem méltán állok a születésnapi torta innenső oldalán: helyettem Anyát és Apát kellene ünnepelni, hiszen Ők azok, akik szívük dobbanását az én hangommal a külvilággal is hallatják, lelkük tisztaságát pedig az én szemeimben ragyogtatják.
Ezekben a pillanatokban várakozással és szeretettel gondolok kistestvéremre is, a húgomra, aki már bizonyára hozzám hasonlóan elkezdte a visszaszámlálást, alig várva, hogy végre arcokat is társítson az ismerős hangokhoz, törékeny kis ujjaival végre kitapinthassa és felismerhesse az Őt oly szorgosan simogató kezeket.
Születésnapom a Ti napotok is, kedves barátaim és ismerőseim, kicsik és nagyok, tipegők és bicegők. Köszöntelek Benneteket. Ma van a szülinapunk-punk-punk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése