Hóembernek se füle, se farka

Józan ésszel fel nem fogható és a ráció semmiféle eszközével meg nem magyarázható a minden-reggeli óvodai prünnyögésem. A "Mindenütt jó, de legjobb otthon" közhely nem fedi teljesen kavargó keserédes érzelmeim igazságát. És az sem, hogy nem szeretem. Mindenki ezerrel dolgozik azon, hogy zökkenőmentesek legyenek az ott töltött óráim. A Viki-puszi, az anyaintegetés, az Iduka nénizés, a menüolvasás, az ovi-vécézés, és végül a könnyáztatta apaintegetés észrevétlenül a hétköznapok reggeleinek rituáléjává vált.

Ennek egyik elmaradhatatlan eleme az átöltözési folyamatot kísérő fülsértő "zenei aláfestés" is, az olykor halk, máskor hangos sírdogálás. Pedig szeretem. Esküszöm. Szeretem az ovit, Zsuzsit, a teknőst és Malackát, a tengerimalacot, Babuci és Enikő óvónéniket, Irénke nénit, a dadust és a gyerekeket.

És szeretek tanulni. Szivacsként magamba szippantani a verseket, meséket, mondókákat és dalocskákat, hogy aztán otthon felszabadultan és önfeledten szórakoztassam a nagyérdeműt.