Nagy csapás

A klinikán ismerkedtünk össze. Szorosan egymáshoz bújva, együtt utaztunk haza. Hosszú napokat és éjszakákat töltöttünk együtt. Amikor Apáék pihentek Ő volt az éber őrangyalom. Akkor is velem volt, amikor Anya etetett. Nem neheztelt rám, ha alkalomadtán összemaszatoltam. Akarattal tettem, hiszen tudom, Ő is szerette a friss tejecskét. Neki is nőni kellett volna.

Játszótársam volt. Téphettem füleit, húzhattam farkát. Nem haragudott rám. Szótlanul tűrte csintalanságaimat. Csak ritkán, babafürdéskor váltunk el egymástól. Akár együtt is fürödhettünk volna, de Anya Őt másik kádban fürösztötte. Együtt aludtunk és ébredtünk. A sétákra is elkísért. Vigasztalt ha sírtam. Velem együtt nevetett, szomorkodott. Szorosan hozzám símúlt, ha fáztam. Ő lett az első igazi Barátom.

Tegnap súlyos csapás ért. Anya közölte velem, hogy több időt nem tölthetünk együtt. Elnőttünk egymástól. Amíg én 4500 grammal 56 centire nőttem, addig Ő ugyanolyan pici maradt, mint amikor találkoztunk. Talán az én hibám, hogy nem osztottam meg testvériesen a tejecskét...

Nem felejtlek el. Gondolj rám Te is. És ígérd meg, hogy ugyanilyen hűségesen vigyázol majd más babákra is.