Beszámoltam volna hamarabb a múlt hétvégi Erzsébet parki sétáról és a Nagyiékkal való találkozásról, de először is én szokás szerint átaludtam a nagy kiruccanást, és információ szűkében szükségem volt arra, hogy a családi szóbeszédekből értesüljek a történtekről, másodszor pedig a napokban temérdek munkám volt, amit röviden, hogy ne legyek túlságosan unalmas, úgy foglalnék össze, hogy kipróbáltam a csecsemőkori kommunikáció, a sírás minden formáját: szepegve, hangosan, nyugtalanul, nyűgösen, élesen, görcsösen és erősen. Mindeniket kellőképpen kitartóan ahhoz, hogy Anyáék aggódjanak. Persze komolyabb bajom nem volt, de ezt Anyáék nincs honnan tudják, úgyhogy miután kimerítettük a pelenkázás-etetés-fürdetés hármas rituáléját és a mérlegen is feszíthettem magam pár másodpercig, kezdődhetett a számomra mindennél fontosabb babusgatás, simogatás, éneklés és táncikálás. Mikor úgy éreztem, hogy elegendő Anyapuszit és Apapiszét kaptam mély álomba zuhantam, hogy aztán pár óra múlva frissen és üdén folytathassuk, ott ahol abbahagytuk...
Na de elkalandoztam és a sétáról nem esett egy szó se. A lényeg az, hogy amitől én a legjobban tartottam nem következett be. Mivel Apa egész délelőtt arról dalolt, hogy "elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte..." kíváncsian vártam a fejleményeket, de végül nem volt bunyó. Nagyiék nagyon aranyosak. Izgatottan rohantak, hogy láthassanak és még sok-sok fincsi kaját is hoztak Anyáéknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése