Gyerekszáj

Tükröm, tükröm, mond meg nékem...

Már egész pici koromban elvarázsolt a tükör. Amolyan csecsemőkori kábult varázs volt számomra mindent és mindenkit duplán látni. Tipegő-topogó kis manóként gyakran állomásozok a nagy tükör előtt.

Nem magamban gyönyörködök, hanem alaposan összenyálazom, a nyáli-bálit aztán hatótávolságomban jól szétmázolom. Olykor Anyáék nem bántják a picassói mesterművet, hadd díszítse a lakást, viszont elég gyakran kénytelenek tisztogatni az egész alakos tükörfelületet. Az sem ritka, hogy épp a tisztítás után jön az ihlet, érkezik a művész...

-Ki kente ismét össze a tükröt? - fordult hozzám, a potenciális tetteshez Apa. A legjobb védekezés a támadás, jutott eszembe Napóleon híres mondása, és rögtön elsütöttem hiányos (értsd. felnőttek számára nem érthető) szókincsem legújabb adalékát:

-Tttte!!!