Nyugodjon békében

Ne ijedjetek meg, senki nem vészett el, csak átalakult... Szüleimtől tudom, hogy úgy a tolerancia, mint a szimpátia csirája mélyen a családban gyökeredzik. A türelmesség és az együttérzés erkölcsi alapjait a családban kell megteremteni, ahhoz, hogy aztán később a tudásanyagot, úgy az egyéni, mint a közösségi életben kamatoztathassa kicsi és nagy egyaránt. Long story short: amit az "otthoni 7 év alatt" nem kapott meg vagy alaposan nem alapozott meg az ember, azt az égadta világon soha, semmi nem pótolhatja.

Ezt a hosszú és filozofikus mázzal bevont bevezetőt egy szomszédnéniben való óriási csalódásom váltotta ki.

A történet Sepsiszentgyörgy Jövő utcájának C lépcsőházában játszódik. A csalódott fél én lennék, a csalódást okozó K néni, a konfliktust kiváltó ok pedig a babakocsim, pontosabban annak holléte.

Bármiféle hasonlóság valós eseményekkel, személyekkel, helyszínekkel vagy nevekkel sajnos nem a véletlen műve!

Előzmények: két hónapos koromban első babakocsimat a zárt, kaputelefonnal "védett" lépcsőház területéről tulajdonította el egy "jóakaróm".

A családunkat ért tetemes kár nem volt elég ahhoz, hogy megdobogtassa kedvetlen szomszédaink szívének (együtt)érző csücskét, sőt ha jól felmérem az (kedély)állapotokat, inkább ennek a visszája történt. Az irigység, a kárörvendés és a kicsinyes rosszindulat valósággal fortyog fel némelyikükből, de nem úgy, mint az életet adó friss forrás vize, hanem, mint csőrepedéskor a szennyvíz.

Ezek, a nyugdíjas éveiket élvezni képtelen pocakos-ráncosok és satrafáik kitűnő színészek is, mert hogy, hogy nem a személyes találkozásokkor olyanok, akár a cukros takony: édesek, simulékonyak, nyúlósak, mézesmázosan ragadósak, és mint ilyenek, nemcsak az ember talpát és fenekét nyalják fényesre, hanem még a földet is a lába alól. Érdekes, ilyenkor nem érezni nyelvükön a szúrós tüskéket.

K néni is ilyen. Ha meglát az utcán, már 20 méterről lelkendezik, hogy aszongya így meg úgy, aranyos angyalka, angyalkás aranyka, putyika-Hunika, egyen meg s faljon föl. Ugyanez történik a lépcsőházban is: ha meghallja hangomat, képes három emeletnyi tipegésemet is kivárni, de az sem jelent számára akadályt, ha miattam a halottakat hagyja faképnél a gyászjelentésben, vagy a fuszulykát gyalog a levesben...

A minap azonban kibújt a szög a zsákból, azaz a kedves szomszédnéniből a szőrös nyelvű hárpia: elhangzott a szájából a szúrós Meddig kell még ezeket a babakocsikat itt nézzük? - kérdés, és amint az lenni szokott, rögtön akadt még pár búval csinált mitugrász, aki beugrott a bárkájába, de legalább azokról eddig is tudni véltük, hogy az élet keserves oldalán fogantak... Persze a csóré csiga-gerinc nem az arcomba tolta tudakozását, mint máskor a báját, hanem a hátam mögött teregette baját. Amikor ez tudomásomra jutott, mert amit két ember tud az ugye már nem titok, hitetlenkedve bambultam Szüleimre, akik ciccegtetve csóválgatták fejüket.

A szívtelenséget nem kell szívre venni, tudom, de úgy döntöttem, minthogy azon dilemmázzak, hogy vajon akkor őszinte, vagy hamiskás K néni velem, amikor mézesmázos, vagy akkor, mikor a hátam mögött pletyófos, inkább ezentúl levegőnek tekintem.

Ő és a hozzá hasonló kétarcú arcátlanok már nem képesek toleranciát vagy szimpátiát tanulni, csak színlelni tudják ezeket az emberi kvalitásokat. Egy kisgyermek bizalmával visszaélni pedig kapitális bűn! Számomra ő nem létezik már, tegye azt, ami a címben áll...