Dupla ünnep

Picit izgatottan írom e sorokat. Nem vagyok én az a parázós típus, de hülye sem vagyok, és tudom, hogy nálam nagyobb tollforgatók is törték már bele pennájukat hasonló próbálkozásokba.

Mert hősökről nem könnyű írni. Szuperhősökről meg ugyan nem. És akkor mit mondhatnék arról a kislányról, aki már születése előtt az volt, anélkül, hogy szavaim ne tűnjenek jelentéktelennek csodával határos tettei árnyékában. Én most megpróbálom.

Pöttöm Panna már a tág értelemben vett családunkba való érkezése első pillanataiban kivétel nélkül mindenkit elvarázsolt. Pici testében elképesztő erő lakózott. Több, mint a Toldi Miklóséban. Szemeiben a szíve ragyogott. Fényesebben mint a csillagok. Mosolyában az Örömóda lágy dallamaira angyalkák táncoltak. Hogy lehet valaki ilyen pici, és mégis ilyen rettenetesen hatalmas? Kicsi óriás...

A pocaklakásban töltött utolsó napjait egy alattomos támadás miatt kellett félbe szakítani. A helyzet súlyosságát és az azonnali orvosi beavatkozás szükségességét mi sem igazolta jobban, mint az, hogy az életért élettel kellett fizetni. Azaz kellett volna. Ha igaz, hogy a születés az élet csodája, akkor a mi kis Pöttöm Pannánk esetében ez hatványozottan igaz. Az orvosok rémfilmekbe illő forgatókönyvét saját kezűleg írta át, kezébe vette a rendezést, és nem engedte, hogy a főszereplők közül bárki is az élet túlsó oldalán folytassa játékát.

November 29-én a kislány, aki életet kapott, és életet adott egy évet töltött. Isten Éltessen Rebecca!