Oroszlánharc

Aznap délután

a szobor mögött Anyával

Szombat reggel, hétvégi szokásainkhoz híven, Apával a Nappal együtt keltünk, és egy rövid, csendes játék után, amikor mások még az álomvilág utcáit járják, már gurultunk is az Erzsébet park irányába. Mindketten szeretjük a nyári reggelek csendjét. Ilyenkor csak a madárkák vidám csicsergését hallani. A levegő még tiszta. A por is lustálkodik még a járdák és utak mentén. Alig látni embert, vagy hallani hangokat. Szombat van, mindenki alszik még. Mi szeretjük szemlélni az ébredező várost. 

Nem mondhatja magát 

Szentgyörgyinek

az a kisgyerek,

aki nem mászta meg 

a híres obeliszket...

Gondolom így volt ezzel az a közel 50 fős turistacsoport is, akik fegyelmezetten állták körül a parkban levő 1848-as emlékművet. Csendben hallgatták végig az idegenvezető rövid beszédét, koszorúval tisztelegtek a forradalom áldozatai előtt, majd a történelmi események súlyától átszellemülve vették irányukat irányukba. Mi oroszlánfaroknyi távolságra játszottunk Apával a fűben, a hozzánk hasonlóan matinális Áronka, Vince és Boróka társaságában. Elég volt egy pillantást vetni a csipet csapatra és a középkorú városlátogatók egycsapásra levetkőzték az emlékműprotokollt: olyan lelkendezés lett úrrá rajtuk, mintha valami csodát láttak volna. Odarohantak, átöleltek, kézen fogtak és közben megállás nélkül áradoztak. Micsoda szemek! Micsoda szempillák! Aztán egyhangúan kijelentették, hogy gyönyörű kisbaba vagyok. Az oroszlánok ezt nem nézték jó szemmel...

 

Az oroszlánszelídítő

Az oroszlánnak is van szíve

Nincs harag