Három

Csak 10 hónapja ismerem, azóta, hogy nőiesen ugyan, de ajtóstul berontottam élete kapuján és fenekestül felforgattam azt, amit elől-hátul találtam. Türelmesen fogadott, mosolyogva, kedvesen, mint egy igazi úriember(ke).

Kis világa azóta sem olyan, mint amilyennek megismerte, sokkal-sokkal derűsebb, mókásabb, vidámabb, színesebb és szebb, no persze hangosabb is.

Szerkesztőségi huzavona

Hogy is hívják hivatalosan a jogászok? Kibékíthetetlen ellentétek. No, azért nem olyan reménytelen és kilátástalan a helyzet. Az van, hogy képtelenek vagyunk zöld ágra vergődni valamiben. És sietnünk kell ám, mert nyakunkon a rozsdasárga s rézvörös ősz,  s aztán lőttek a zöldnek s a kiegyezésnek.

Arról van szó, hogy én szeretnék riportot a nagy nyári utazásunkról - nekem ez volt az első - Hunika meg azt tartja hajthatatlanul, hogy az a hajó már elment. El-e? Egy fenét! Majd amikor Ő ovis karrierjének építgetésével lesz elfoglalva, és én leszek a naplószolgálatos, közzéteszem az anyagot.

De édeske!

Minden héten egy-két nap Nagyéknál vakációzok, hogy ezzel is tehermentesítsem Anyát a délelőtti órákban, amikor Apa munkában van. Igen ám, de a kis hercegnőnket épp az én hiányom zavarja meg annyira, hogy aztán se séta, se evés, se alvás, ergo Anya tehermentesítése sem sikerül úgy, ahogy az tervbe lett véve. Vikike a séta alatt folyton utánam forgatja kicsi fejét, evés közben szintén, keresi a tekintetemet, kutatja a mosolyomat, az elalvás meg azért megy döcögősen, mert ilyenkor zavaró csend honol a lakásban. Mit tesz ilyenkor a porul járt anyuka? Játszani kezd a fényképezőgéppel és készít egy "De édeske!" fotósorozatot a(z egyik) büszkeségéről.

Ahány fotó annyiszor hangzott el a de édeske felkiáltás a számból, még úgy is, hogy Anya a sorozat második felében egy fura effekttel sárgarépaszínűre "festette" a húgomat.

Kisszerkesztőségi nagygyűlés

Nemrég - egy kisebb szünet után - újra találkoztunk Annával, naplónk egyik leghűségesebb olvasójával, aki majd mindennap ellátogat virtuális otthonunkba. A szokásos dicséretek mellett, egy kis kritika is érte a ház elejét, amiért mostanság igencsak kevés bejegyzés lát napvilágot. A mai helyzetállapottal mi sem vagyunk maradéktalanul elégedettek, hisz míg korábban egyedül is produktív tudtam lenni, most ketten vagyunk, és mint ilyen, történetekből és képekből dupla az anyagadag. Talán épp ebben rejlik a gubanc is: a bőség zavara, a zavar bősége...

Megmutatjuk, a reggeli agypezsdítő kakaó és anyatej után, hogyan zajlik a szerkesztőségi munkaegyeztetés. Ha valaki felfedezi a képeken a munkát, szóljon!  

Üdvözlet Mosolyországból

Remélem ezek a fotók remekül érzékeltetik a bátyámmal való felhőtlen viszonyomat; lehetnének akár a testvéri szeretet definíciói is, egyenként. Részemről gügyögéssel, Hunika részéről pedig ok-okozati összefüggések végtelen labirintusába "kergetett", érvekkel megspékelt eszmefuttatásokkal tökéletesen megértjük egymást.

Ő magyaráz és mesél, én hallgatom, szívom magamba minden szavát. Éber szemmel követem, minden gesztusát figyelem. Végtelen mosolyommal köszönöm meg törődését és tanításait, és közben fülsiketítő kurjantásokkal, vagy a már létező kettő és fél fogam közt kipréselt halk féligennel és félértelmes hangokkal próbálok dialógust teremteni. Teszem hozzá: sikerrel.

Nem tudja a bálna...

Mi viszont tudatában vagyunk annak, hogy milyen jó a málna, ezért zabáltuk is rendesen, addig, amíg egyetlen sem maradt a bokrokon. 

Aztán következett a meggy, amit a speciel számunkra meghagyott ágról Nóra papája gondosan leszüretelt. Vajon a bálna tudja, hogy a meggy sem piskóta? 

Barátságnál több

Madarat tolláról, embert barátjáról! Az életben igencsak ritkán - és keveseknek - adatik meg az, hogy a sors olyan embereket vezéreljen az útjukba, akikkel kapcsolatban a barát megnevezés túlságosan kevés az emberi kapcsolat valós értékeinek meghatározásához. Ilyen szempontból mi szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hisz van egy-két olyan majd minden generációt átfogó családi barátunk, akiknél az érzelmi mérlegnyelv jócskán a családi irány felé billen.

Cifra palota

Abban a (vasbeton)palotában, ahol egy perpetuum mosolygó, csillagszemű kisbaba tartózkodik, aki ráadásul még kislány is, cifraságból nem lehet és nincs is hiány. Lehet-e ezt tovább fokozni? Naná, hogy lehet!

Mégpedig úgy, hogy a sok nevetés és fogínyvillantás után egy nem-akarok-elaludni-sírásszessziót is beiktatunk a napi programba, aminek az lesz a következménye, hogy Anya rábízza a ringatást Apára a hintára, azaz megpróbálja azt az illúziót kelteni bennem, hogy nem kell még lefeküdnöm akkor, amikor a bátyám még vígan vihorászhat játékai forgatagában. A kép akkor lesz teljes, ha mindezt megcifrázzuk egy aribari gyerekdallal:

Nesze neked, szülinapi meglepi! (Gyerekszáj)

Egyik délután, amikor Anya az erkélyen szöszmötölt, Apa kileste az alkalmat és gyerekesen csillogó huncutsággal a szemében, sejtelmesen suttogva aszongya nekem:

Van egy jó kis gitárom

Van egy jó kis gitárom,
A hangját én úgy imádom,
Egész nap, ha tehetném,
A hangszeremet pengetném.