Nem mintha egy fogatlan, tipegő-topogó-csoszogó, állandóan zsörtölődő vénember lennék -Hűha, ezzel a leírással fején találtam a szöget!-, aki kijárta már az élet iskoláját, óriási élettapasztalattal a háta mögött, de elmondhatom, hogy egész pici korom óta érdekel és szórakoztat a tévé. Persze Anyáék minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy ne legeltessem szemecskéimet a szivárvány színeiben pompázó, csillogó-villogó színes és ezeregy hangon megszólaló képernyőn, ezért nekem is rendszeresen módosítanom kell módszereimet, hogy zavartalanul tévézhessek.
Még akkor is, ha ki van kapcsolva, és csak saját arcképem mosolyog vagy bömböl vissza belőle...Máskor meg csak ámulok és bámulok, hogy ennek a nagynak egyáltalán nem mondható doboznak milyen színes és hangos tartalma van. Titkát még nem sikerült megfejtenem, de majd, ha nagyobb leszek felnyitom és megígérem, nektek is elárulom, hogy mi rejtőzik benne. Azután következik a távirányító, a tükör, a telefon, a mérleg és a konyhai robot...
És mindezt ott teszik előttem, miközben az arcomat csipdesik. Hahó! Én is itt vagyok, én is ember vagyok. Igaz babaember, de vannak füleim és egy jó nagy szám. Ha engem kérdeznétek, kérdéssel válaszolnék: Miért nem kérdezitek, hogy sokat nevet?
Van benne apai, anyai. - köszöni meg viccesen Apa a kedves bókokat. Még szerencse, tisztában vagyok magammal, képességeimmel. A földön járok s nem a fellegekben. Tudom, hogy csak egy síró-bőgő brühühü vagyok, akit fürdetni, etetni és pelenkázni kell, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy Szüleim vagy barátaink pazar szavai nem csalnak mosolyt és örömkönnyeket pici szívemre. 
hivatott biztosítani. 
Apa a minap beadta a derekát és végre együtt mehettünk vásárolni. 
