Estére általában rendesen kimerül az ember. Főként nyáron, amikor az éjszakák üldözőbe veszik az egyre hosszabb nappalokat, és szinte a Nappal együtt kelünk, de jóval Naplemente után zárjuk a napot. Így sokszor hullafáradtan próbálunk elaludni. Sikertelenül. Mert ezerrel pörög az agyunk, kobakunkban a kis manók pedig úgy masíroznak, hogy képtelenek vagyunk rendesen kipihenni magunkat.Valami állandóan foglalkoztat bennünket, "írjuk" életünk forgatókönyvét, tíz-húsz évet megelőlegezve, pedig sokszor a következő percet is képtelenek vagyunk megjósolni. Ha végre megszabadulunk manóinktól vagy bogarainktól, és álomba zuhanunk, akkor álmaink zaklatása nem hagy nyugton. Reggel az új napot álmaink foszlányai tarkítják. Ritkán látjuk vissza azokat apró részleteiben, de ha egy apró zörej, hang, illat lerántja róluk a leplet csak ámulunk és bámulunk, hogy mi minden "történt" velünk az éjszaka folyamán.
Így történt ez nemrég Anyával és Apával is. Kérdések ezreire keresik a válaszokat és mit ad az Isten, egy igen fontos kérdésre Anya álmában találta meg a választ. Elsőre rémálomnak tűnt, mert elveszett benne Babszem Jankó (a), de láss csodát, az álom édes ölén Anya Huni babát ringatta! Engedjétek hát meg, hogy bemutatkozzak. Kerekes Hunor vagyok, pontosabban leszek. Hamarosan érkezem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése