A minap eddig sose tapasztalt támadás érte főhadiszállásomat. Pedig csodálatos reggelre ébredtem: körülöttem a már ismerős mesevilág, vakító színkavalkád, fejem fölött teniszpálya, teniszlabdák, ablakom párkányán tavaszt csicsergő kismadarak. Egész szobámat a vaníliás kiskutya bódító illata lengte be. Gondoltam, nem riasztom még Anyáékat, hadd élvezzék Ők is a madarakat, a tavaszt, a nyári időszámítást...
Persze Szüleim nem olyan nyugodtak és higgadtak, mint én, így nem sokká megérkezett Anya "hadvezér", nyomában Apa "kiskatonával". A szokásos reggeli nyuszi-puszi után Anya valami fura dolgot konstatálhatott, mert azonnal vetkőztetni kezdett. Szédítő gyorsasággal. Azután nekiesett ágyamnak. Csóréra vetkőztette. Repültek a göncök, szálltak a ruhák...Tudtam, ha meg akarom menteni birodalmamat, azonnal cselekednem kell.
Először Apa "fogságából" kellett szabadulnom. Ez könnyen ment: cumi földre kiköpve, Apa irány cumimosás, baba vissza az ekkorra már teljesen lecsupaszított ágyba. Kitárt karokkal jeleztem szándékomat, amolyan támadó-védekező fekvéssel, de Anya nem tágított. Verdák le, Hófehérke fel.
Derült ki, Anya csupán egyik mesevilágot cserélte másikra. Az agresszor meg én voltam. Elárasztottam ágyamat. Támadásomat a pempi nem tudta hárítani. Én semmit nem éreztem. Tudjátok, a vanília...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése