V1któria

2012. november 27-én teljesedett ki a Szüleim által megálmodott családlétszám. Fogalmam sincs, hogy a családpszichológusok mit tartanak ideálisnak, optimálisnak vagy tökéletesnek ezen a téren, egy dolgot viszont tudok, és azt jól: az amúgy is magas alapjárati fordulatszámon pörgő életemet tündéri kezecskék kapcsolták sok-sok fokozattal feljebb. 

Való igaz, kezdetben nem igazán tudtam hová tenni a csukott szemű, olykor csendes, máskor fennhangon sipítozó, oly törékenynek látszó angyali lényt.

A másodikkal sokkal könnyebb

Ha napokra konvertálhatnám Anya Vikikével való várandósága alatt hallott "Majd meglátjátok, a másodikkal sokkal könnyebb lesz!" közhellyé degradált életigazság számát, az óvodai évekről már rég múltidőben beszélnék... 

A vaskos tapasztalatból eredő, megnyugtató szándékú állítást a már két- vagy többgyermekes anyukák, és főleg az apukák, mert ugye ők mindent jobban tudnak?, érvrengeteggel támasztották alá, viszont szinte mindegyikük mellőzte az első gyermek kulcsfontosságú és nélkülözhetetlen szerepét. 

Mi ez a nagy csend?

Érdekes grafikát találtunk a Facebook-on - hol máshol? -, ami útmutatóul szolgálhat a még tapasztalatlan, folyton válaszokat és megoldásokat kereső, első gyermekes szülőknek. 

Az ábra frappáns magyarázatokkal szolgál azokra az egyáltalán nem mindennapi, de oly áhított szituációkra, amikor síri csend honol a lakásban. Igen ám, de ilyenkor az egészséges kíváncsiság vezérelte, rendkívül leleményes totyogók holtbiztos, hogy nyakig benne vannak valami csínytevésben: falat firkálnak, csokit majszolnak, alszanak - naná!-, megtalálták az anyuka mobilját, a bútorzaton császkálnak-mászkálnak, vagy épp kukáznak.